Kilenc dal

A szócikk keleti írásjegyeket tartalmaz. Többnyelvű támogatás nélkül a kelet-ázsiai írásjegyek helyén négyszög, kérdőjel vagy más értelmetlen jel áll.

Ebben a szócikkben a mandarin nyelvű szavak pinjin és magyaros átírása között ide kattintva szabadon lehet választani.

Kilenc dal
Illusztráció a Kilenc dalhoz (17. század)
Szerző	Csü Jüan (Qu Yuan) 屈原 (i. e. 343–278)
Eredeti cím	Csiu ko (Jiu ge) 九歌
Ország	az ókori Csu (Chu) fejedelemség
Nyelv	kínai
Téma	samanisztikus varázsénekek
Műfaj	versciklus
Kiadás
Kiadás dátuma	i. sz. 2. század
A Wikimédia Commons tartalmaz Kilenc dal témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

A Kilenc dal (kínai: 九歌; pinjin hangsúlyjelekkel: Jiǔ gē; magyar népszerű: Csiu ko), vagy más néven Kilenc varázsének tizenegy önálló költeményből álló versciklus, amelyet a kínai költészet első jelentős költőjének, Csü Yuan (Qu Yuan)nak (i. e. 343–278) tulajdonítanak, és amely a Han-korban összeállított Csu (Chu) elégiái című gyűjteményben maradt fenn. A versek mindegyike az ókori Csu (Chu) fejedelemség (kb. i. e. 1030–223) sámánénekein alapszik, melyeket egykor alighanem a sámán a sámánnő adhatott elő rituális keretek között az isteneket megidézésére.

Szerzősége

Bővebben: Csü Jüan és Csu elégiái

A Kilenc dal szerzőjének mind a hagyomány, mind pedig a modern irodalomtörténet Csü Jüan (Qu Yuan)t tekinti. A kínai irodalom és költészet első és egyben egyik legnagyobb költőjének művei, az i. sz. 2. században összeállított Csu (Chu) elégiái (Csu ce (Chu ci) 楚辭/楚辞) című gyűjteményben maradtak fenn.^[1] Az összesen 17 alkotást tartalmazó gyűjteményben a Kilenc dal, rögtön a Csü Jüan (Qu Yuan) fő művének számító Száműzetés (Li szao (Li sao) 離騷/离骚) után, a második.

Tartalma

A Kilenc dal (Csiu ko (Jiu ge) 九歌)^{[m 1]} címet viselő versciklus szintén Csü Jüan (Qu Yuan) alkotása. Összesen tizenegy darabból áll, a címben szereplő kilences számnak a sámánizmusban van hagyománya, és feltehetően sohasem vonatkozott a költeményének számára. A Kilenc dal minden egyes darabja Csü Jüan (Qu Yuan) szülőföldjének, Csu (Chu) sámánénekein alapszik. Ezek a sámánénekek egykor alighanem a sámán a sámánnő adhatta elő rituális keretek között, hogy az isteneket megidézze. Csu (Chu) fejedelemség őslakói nem csak kultúrájukban különbözhettek az északi fejedelemségek népeitől, a kínaiak őseitől, hanem nyelvükben is, épp ezért Csü Jüan (Qu Yuan) ezeket az ősi dalokat kínaira fordította, illetve kínai költeménnyé formálta őket.^[2] A Kilenc dal a következő tizenegy költeményt tartalmazza:

• A keleti nagy isten (Tung huang taj-ji (Dong huang taiyi) 東皇太一 / 东皇太一)
• A felhők istennője (Jün csung csün (Yun zhong jun) 雲中君 / 云中君)
• A Hsziang (Xiang) folyó istennője (Hsziang csün (Xiang jun) 湘君)
• A Hsziang (Xiang) folyó asszonya (Hsziang fu-zsen (Xiang furen) 湘夫人)
• Az öregek sorsának ura (Ta sze-ming (Da siming) 大司命)
• Az ifjak sorsának úrnője (Sao sze-ming (Shao siming) 少司命)
• A napisten (Tung csün (Dong jun) 東君 / 东君)
• A folyó véne (Ho po (He bo) 河伯)
• A szirt asszonya (San kuj (Shan gui) 山鬼)
• Hősi halottak (Kuo sang (Guo shang) 國殤 / 国殇)
• Ünnep (Li hun 禮魂 / 礼魂)

A gyűjtemény első darabja a „Keleti nagy istent” megjelenítő, földre idéző áldozati szertartás leírása, funkcióját tekintve pedig minden bizonnyal a költemény alapját képező sámánének varázsolta elő az istent, az áldozat mozzanatainak és az isten megjelenésének felsorolásával. A költemény műfajilag himnusznak tekinthető, amit a szertartás sikere, az isten megjelenése idilli hangulatúvá tesz. Az idill mögött azonban ott rejtőzik az elégia is, hiszen a Kilenc dal mindegyik darabjára jellemző, hogy az emberek és az istenek találkozása általában vagy nem sikerül, vagy ha igen, akkor túlságosan rövid ideig tartó. Így válnak ezek a himnuszok Csü Jüan (Qu Yuan) költészetében elégikus versekké.^[3]
A második darabban a „Felhők istennőjét” szintén csak rövid időre lehet megidézni, s a vers végén a szertartás közönsége csak bánatosan néz utána.
Egyes szakértők szerint harmadik és a negyedik költemény, a nyilvánvaló tematikai hasonlóság miatt tulajdonképpen összetartozik, a negyedik a harmadik folytatása.^[4] Ezekben a költeményekben, a himnikus formába bujtatott elégiákban válik egészen nyilvánvalóvá, hogy Csü Jüan (Qu Yuan) egyéni sorsáról van szó, s az istenség utáni vágyakozás valójában a Huaj (Huai) fejedelemtől való eltávolításának kifejezője. A Hsziang (Xiang) folyó istennőjében a varázsló, vagyis maga a költő és az istennő egyaránt vágyakoznak egymásra, de még a varázslat sem segíthet rajtuk.
Az öregek sorsának ura eredetileg Csu (Chu) halálistene lehetett, akinek a szerepében a költő ismét csak hiába követ el mindent az áhított találkozásért.^[5]
Ugyancsak halálisten lehetett eredetileg az „Ifjak sorsának úrnője” is, aki szintén reménytelenül vágyódik a költő után.^[6]
A napisten című költeményben a nap felkeltével veszi kezdetét a varázslat, de itt már nem a vágyakozás a központi téma, hanem a Napisten hatalma a sötétség erői felett. A költő átváltozik napistenné, ám égbe emelkedése mérhetetlen fájdalommal tölti el, s visszavágyik a földre.^[7]
A folyó véne című költeményben a vén folyamistennel való rövid, intim találkozás leírása olvasható.^[8]
A versciklus kilencedik darabja, A szirt asszonya a hegy szelleme, tündére utáni hiába való vágyakozást írja le.
A ciklus tizedik darabja, a Hősi halottak egy harci jelenetet mutat be, s az eredeti sámánének, így próbált segítséget kérni az elesettek lelkeinek. Csü Jüan (Qu Yuan) bánata a hősök eleste miatt azonban inkább a hiába való áldozat miatti fájdalom.^[9]
A ciklus utolsó darabja, a legrövidebb költemény alighanem az elesettek tiszteletére bemutatott áldozatot jeleníti meg, mindössze öt sorban.^[10]
A versciklus utolsó két költeményét Arthur Waley, akárcsak néhány kínai kutató, nem tartja a többihez illőnek, mert szerintük nem varázsénekek. Tőkei Ferenc ezt megcáfolandó 1958-ban megkísérelte a 10. verset átértelmezni, melyhez külön prózafordítást is készített.^{[m 2]}

Megjegyzések

Hivatkozások

Források

Magyarul

• ↑ Csü Jüan 1954: Csü Jüan versei. Ford. Weöres Sándor. A verseket kínaiból magyar prózára ford., utószóval és jegyzetekkel ellátta Tőkei Ferenc. [Budapest], Szépirodalmi Könyvkiadó, 1954.
• ↑ Csü Jüan 1998: Csü Jüan: Kilenc varázsének. Az eredeti szöveg Weöres Sándor műfordításával, Tőkei Ferenc előszavával, Tokaji Zsolt jegyzeteivel. Budapest, Balassi Kiadó, 1998. Kínai-magyar könyvek [7.]. ISBN 963 506 195 1
• ↑ KKK 1967: Klasszikus kínai költők I-II. Ford. András László et al. Vál., szerk. és életrajzi jegyzetekkel ellátta Csongor Barnabás (IV-VI. rész) és Tőkei Ferenc (I-III. rész). Az előszót és a jegyzeteket írta Csongor Barnabás. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1967.
• ↑ Tőkei 1959: Tőkei Ferenc: A kínai elégia születése. K'iü Jüan és kora. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1959.
• ↑ Tőkei–Miklós 1960: Tőkei Ferenc – Miklós Pál: A kínai irodalom rövid története. Budapest, Gondolat Kiadó, 1960.
• ↑ Tőkei 1986: Tőkei Ferenc: A kínai elégia születése. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1986. ISBN 963 09 2827 2

Idegen nyelven

• ↑ Ma-Huang 1992: Ma Csi-kao (Ma Jigao) 马积高 - Huang Csün (Huang Jun) 黄钧: Csung-kuo ku-taj ven-hszüe-si (Zhongguo gudai wenxueshi) 中国古代文学史 [A klasszikus kínai irodalom története] I-III. Hunan Ven-ji Csu-pan-sö (Hunan Wenyi Chubanshe) 湖南文艺出版社, 1992. ISBN 7-5404-0917-7

További információk

Kapcsolódó szócikkek

• Kínai irodalom
• Kínai költészet
• Csu elégiái
• Csü Jüan